„Minél erősebben figyelsz, annál könnyebben csaplak be…” – avagy csoda vagy nem csoda, ez itt a kérdés

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Csoda nem létezik. Minden, amit Önöknek előadni szerencsés leszek, egy kis ügyességen, gyorsaságon, szemkáprázaton alapul. Íme például most levetem kesztyűmet, a másik kezembe teszem s onnan eltűntetem. E célból először összehajtogatom, a kesztyű mindig kisebb és kisebb lesz s íme, most eltűnt, anélkül, hogy önök látták volna miként. Miután most ujjaim már szabadok, előadhatom mutatványaimat. Lehet, hogy önök közül valaki egyik-másik mutatványt ismeri, de remélem, ez esetben diszkrécióra számíthatok. – Tolnai Simon

Szembe jön egy fickó az utcán. Farmer, póló, sportcipő. Semmi extra, az egyetlen szembetűnő dolog, hogy egy pakli kártyát forgat a kezében, ujjai közt sebesen táncolnak a lapok. „Hello, mutassak egy trükköt?”

Függetlenül évszázadtól és függetlenül előadói műfajtól, a művésznek egy célt bizton el kellett és el kell érnie, mégpedig hogy felhívja és lefoglalja közönsége figyelmét. Egy bűvész számára pedig ezen figyelem megragadása és lefoglalása különös jelentőséggel bír.

Csoda nem létezik

Vagy mégis…? A fentebb olvasható idézet Tolnai Simon tollából származik, aki példaként fogalmazta meg a tanulni vágyó bűvészeknek, miként vezethetik fel trükkjeik bemutatását. A metódus nem sokat, mondhatni szinte semmit nem változott, úgy tűnik van egy jól bevált „recept”, mely évszázadok óta működik. Mert mit is fedezhetünk fel a rövid kis bevezetőben, ha figyelmesen végigböngésszük?

Csoda nem létezik. A kijelentés mintha csak felhívás lenne keringőre. Megpiszkálja az embert, hiszen „márpedig én épp azért vagyok itt, hogy lássak egy kis csodát” – gondoljuk magunkban, és a kezdeti lelkesedés máris csökken pár fokkal… vagy mégsem? Épp ellenkezőleg – „ha nem csodával, akkor mivel éred el, hogy koppanjon az állam?” Vagy szkepticizmus szólal meg bennünk válaszul – „még jó hogy nem… tudjuk, hogy az egész csak szemfényvesztés és kamu”. De végeredményben nem is számít, milyen gondolatot indít el bennünk öntudatlanul a kis mondat; „csoda nem létezik”, mert a lényeg mégis csak az, hogy a közönség óhatatlanul reagálni fog. A kíváncsiság, függetlenül attól, milyen fennhanggal, de éledezni kezd és a bűvész ezzel meg is tette az első sikeres lépést.

Ugye jól figyelsz?

Az előadás folyamán a beszéd külön jelentőséggel bír – a bűvész egyrészt állandó kommentárja önmagának, cselekedeteinek; felhívja egyes részletekre a figyelmet, mégpedig azért, hogy más dolgokról elvonja azt – ha ügyesen csinálja, észre sem vesszük, milyen mértékben manipulálja és irányítja figyelmünket. Másrészt a bűvész spontán reakciói a közönség megnyilvánulásaira elveszik a mesterkéltség ízét és interaktív jelleget kölcsönöznek az előadásnak.

De mi ez? „Micsoda szemtelenség, nem hogy azt állítja csodák nincsenek, levezeti, hogy mit miként csinál, és mégis megtörténik valami, amire nem találjuk a magyarázatot… a szemünk káprázott és nem kaptuk el a pillanatot, megint nem, és megint… na ez tényleg lehetetlen, ilyen tényleg nincs… hogy csinálja?” – ismerős gondolatmenet annak, aki szívesen néz bűvészelőadást? Nos igen, a trükk épp abban rejlik, hogy a csoda el is van rejtve és nincs is. Itt történik az a valami az orrunk előtt, tudjuk, hogy történik, tudjuk, hogy itt, és mégsem tudjuk. Táncolunk a „nem csoda” peremén, és mielőtt észrevennénk, bűvészünk már be is vitt minket az erdő mélyére, ahol már csak ő ismeri a szabályokat – és el is jött a pillanat, amikor függetlenül a realitástól, a „csoda” önmagában működni kezd.

Hiszen hiába, hogy újra és újra meghazudtolja magát bűvészünk, a „csodák nem léteznek” ellenére folyton folyvást meglebegteti a csoda létezésének ígéretét, és a közönség számára hihetetlen dolgokat művel, minél meghökkentőbb, minél lenyűgözőbb lehetetlenek véghezvitelén ügyködik – közben pedig nem felejt el emlékeztetni, hogy bármilyen erősen is figyelünk, nem hihetünk a szemünknek – neki pedig még úgysem.